Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a középpontban lenni. Volt egy nyári hittantábor – Futó Karcsi bácsié – a Bakonyban, ahol a hatalmas fákról lecsüngő vékony indácskák arra indítottak, hogy kirándulás közben is produkáljam magam. Felmásztam és Tarzanként kiabáltam, de leszakadt az ág, és ráestem a mellkasomra úgy, hogy nem kaptam levegőt. Viszont már annyit bohóckodtam előtte – repülőt hajtogattam a belépőjegyből, a zöldségesnél elkértem egy almát, mert azt mondták ingyen van; folyamatosan mutattam másoknak, hogy én ezt is meg merem tenni és így szórakoztattam őket – hogy nem vették komolyan. Próbáltam mutatni, hogy tényleg bajban vagyok, de senki nem hajolt le segíteni. Végül nem történt semmi súlyos, mert egy nagyon hosszúnak tűnő perc után magamhoz tértem és felálltam, de rosszul esett, mert hálátlannak éreztem a többieket. Felnőttként is érzem időnként, hogy a mások öröméért túltolom a humort; viszont ezzel engem sem ismernek meg igazán, így nem tudok megosztani saját belső kincseket. Kiskorom óta érzem, amolyan belső küldetésem, hogy boldoggá tegyem az embereket, de most már tudom: nem mindegy, milyen módon teszem ezt.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Édesapám legfőbb vágya volt négy fiával kapcsolatban, hogy találkozzunk Istennel. Nem arra vágyott, hogy lakásuk legyen, hanem erre; és teljesült a vágya mind a négyünkkel kapcsolatban.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyerekeinek?
Gyermekeink lassan kezdenek felnőni, és ahogy a legnagyobb, 13 évesnek megjelennek az igényei, én is gondolkodom azon, mi a legfontosabb számára. Ilyenkor az apai bölcsesség jut eszembe: Isten kezét ne eressze el, vagy ha mégis, kapjon olyan alapokat tőlünk, hogy akár újra rátaláljon Istenre.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Nagyon hamar elkezdtem sportolni, fiúkkal jártam úszásra. Utána a Piarista Gimnázium fiúosztályába jártam. Otthon négyen voltunk fiúk. Megtapasztaltam tehát, milyen a fiúkkal rendszeresen együtt lenni, és azt kell, hogy mondjam: nagyon jót tesz gimnázium végéig, ha a fiúk egymás között tudnak lenni. Ugyanakkor a plébánián találkoztam lányokkal is, de sokáig érték volt számomra, hogy ne szóljanak bele a fiús dolgaimba. Ugyanakkor látva a lánygimnáziumokat, elgondolkodtam, hogyan sül el a csak lányos verzió, és arra jutottam: nem igazán szerencsésen. Meggyőződésem, hogy ott be kellene „áldozni” néhány fiút azért, hogy a lányok egészségen nőjenek fel. Ami a családot illeti, a gyerekeim között vannak fiúk és lányok is. Első gyermekünk fiú, ami szerintem jót tesz a kisebb lánytesóknak, karakánabbak lesznek tőle. Fordítva viszont nem tűnik így: szerintem a fiúknak nem tesz olyan jót, ha nővérük van, mert ellányosodnak tőle.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
A legutóbbi családi táborunkban éppen erről beszélgettünk a kosdi családosokkal: szabad-e például a gyerek fenekére csapni, ha rosszalkodik. A „pacifisták” állították, hogy semmi esetre semmi, hanem meg kell beszélni, a gyerek lelkére kell hatni. Én viszont arra emlékszem, hogy édesapámtól kaptam néhány csípős ütést az ő apjától örökölt tanári nádpálcával. Azt mondta: „Hajolj le, fiam, de ne tedd oda a kezed, mert jobban fog fájni”. Azért kaptam a suhintást, mert a határátlépést meg kellett jegyeznem, de közben vigyázott rám, aggódott a kezemért. És soha nem dühből kaptam; sőt, mosolygott a szeme, és nem azért, mert élvezte, hanem mert szeretett. Amikor a gyámhivatalban dolgoztam, láttam sok agresszióból véresre vert gyereket – ez egyértelműen helytelen. Viszont bizonyos helyzetekben, szeretetből és azzal a céllal, hogy megérezze, meddig mehet el, jogos lehet a testi fenyítés is. Édesanyám a fakanállal tette ugyanezt, amit apám a nádpálcával. Én is előveszem, ha kell a fakanalat, és odaadom a rosszalkodó gyerekem kezébe, hogy ne féljen attól, hogy esetleg váratlanul megütöm. Így tudja: ha belátja, hogy butaságot csinált, nem kap ki. Ha viszont tovább hisztizik, lehet, hogy kikap. Így az alapbizalom köztünk nem rombolódik szét. Gyerekeim egyébként nagyon szeretnek: ha büntetésben voltak is, utána rohannak hozzám: „Apa, úgy szeretlek.” Sokféle eszközünk van a nevelésre. Például a feleségem tanított erre: nyilvánosan megdicsérni a másik tesót, akitől tanulhat a rosszalkodó másik, mert neki is szüksége van rá. De bizonyos helyzetekben érzékeltetni kell egy kisebb fenékre veréssel, kézre csapással, hogy hol a határ. Mert ha nem tanulják meg, akkor nem szabad, hanem szabados embereket nevelünk. Ugyanakkor kell tudnunk ölelni, puszit adni, dicsérni, mesével jutalmazni. Az apák nagyon sokszor elfelejtik ezt, pedig ezektől a gyerekek szárnyalnak. A gyerekeim odavannak azért, ha fejből mesélek nekik. A lányaim pedig versenyeznek, hogy velem táncoljanak, pedig nem vagyok nagy táncos.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Nem. A könnyeket a férfiak is megkapták, van helye annak, hogy a férfi sírjon. Én is láttam édesapámat sírni: vagy azért, mert olyan vidámság volt otthon, hogy patakokban folyt a könnye, vagy azért, mert megrendült, vagy átérezte valamilyen helyzet emelkedettségét vagy akár az Isten iránti közelséget. Ezek nagyon sokat adtak nekem. Nehéz helyzetekben sem szégyen, ha valaki sír; nem kevésbé férfi az, akinek látszanak az érzelmei, akár a könnyein keresztül is. Viszont van az a férfihiszti, ami toporzékolásig tud fajulni – ez viszont gyerekbetegség, az önuralom hiányának jele, és ezt helytelennek tartom.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Nincs olyan, hogy női és férfi munka. Olyan munka viszont van, amit mégiscsak a férfinak kell elvégezni; vagy azért, mert a felesége olyan életállapotban van, például várandós vagy sokat dolgozik, vagy azért, mert nem képes rá fizikailag. Vagy azért, mert azzal a másiknak örömet okoz. Nekünk a legjobb, egy közös randizással felérő, házassági élményünk az, amikor együtt csiszoljuk a fákat, vagy bútort szerelünk össze együtt. A feleségem elvarázsolódik ettől, és boldog tőle. Én jobban szeretem egyedül csinálni, magamban megtervezni és elvégezni ezeket a munkákat, de az ő kedvéért többször együtt csináljuk.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Én is szoktam pelenkázni, főzni, mosogatni. Ez nem volt mindig így, a házasságunkban tanultam meg, otthonról más képet hoztam, nálunk csak édesanyám főzött. Öcsém döbbentett rá, hogy másképp is lehet, amikor elmesélte, hogyan főzött meg valamit. Utána én is a sarkamra álltam. Ikreink megszületése után pedig sokkal jobban bele kellett állnom a házimunkába, így a főzésbe is. Nagyon élvezem; majdnem olyan jó érzés, mint egy dalt írni: közben keresem az új ízeket és nagyon jó pillanat, amikor a család közösen fogyasztja el, amit én főztem.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Idővel változott a helyzet. Amikor nem volt annyi gyermekünk, nem volt igazán nagy kérdés. Amikor sokan lettünk, akkor a fő munkahelyem az otthon lett, és a gyermeknevelést is ketten kell vigyük. Édesapám feltaláló, kutató, vegyész, sok szabadalma volt, folyamatosan járt az agya, és egy kicsit én is ilyen vagyok. Ha a pénzkereső munkámat végzem, akkor is fontos számomra, hogy belemerüljek, hogy a sajátom legyen. A gyámhivatalnál például okos elszámolási rendszereket találtam ki, ami segítette a munkánkat; most pedig a Vasárnap.hu Pengető rovatában igyekszem olyan cikkeket írni, hogy „süssön” – ha visszaolvasom, égető legyen. Ezzel viszont fennáll a veszélye, hogy olykor talán elvetem a sulykot és nagyobb arányban van jelen a munka a család mellett. Ez helytelen, ezért sokszor szoktam érezni a belső feszültséget emiatt. Egyébként nagyon szeretek apának lenni, amíg viszont a kettősség, a belső feszültség megvan, addig nem tudok jelen lenni a családban. Ha kicsit meghalok abba, hogy a munkámat letegyem, akkor szabadulok fel a családom számára, és teljes értékű apa és férj tudok lenni.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
Ugyanaz, mint amit a gyerekeimnek szeretnénk átadni. A házasság egy gyönyörű műhely, amit a Jóisten jókedvében talált ki, de ravasz módon: sok szeretet van benne, de bizony vannak olyan életszakaszok, amikor egymás csiszolópapírjai vagyunk. A súrlódás senkinek nem esik jól, de elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy boldog legyen az életünk. A földi boldogság mellett pedig a legfontosabb, hogy az örök élet felé vezessük társunkat és magunkat. Ebből nem lehet megspórolni az előbb említett csiszolódást, a villámlást, a szikrázást. De ha látjuk a célt, a mennyei perspektívát, akkor nem adjuk fel a házasságukat a súrlódások miatt – ahogy egyébként sajnos olyan sokan teszik. Nekünk is volt olyan időszakunk, amikor már rezgett a léc, de minden ilyen nehéz helyzetet egy dolog tesz értelmessé: látni a célt, ami nem más, minthogy eljussunk Istenhez.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Nem, mert én egy csomó hibát elkövettem. Párválasztás területén össze-vissza bolyongtam, ezt szívesen megspórolnám. Kell annak időt adni, hogy megérjen egy választás. Tudom, hogy sok mindent megmutatott ezáltal az Isten, de egy csomó felesleges kör, csalódás, sértés volt benne.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Az én hősöm Jézus, aki odaadta az életét. De ilyen hős például William Wallace, aki az életét adta másokért. Ilyen hősökre van szükség; persze lehetnek kisebb áldozatok is, viszont áldozat nélküli hősök nincsenek. A celebek sikeresek, menők, de nem hoznak áldozatot; az igazi hősök nem celebek vagy nem tennék magukat azzá.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Mindig ikreket akartam, de amikor megszületettek, elcsodálkoztam, hogyan akartam ilyet: három éves korukig kemény menet volt, különösen, hogy ötödik-hatodiként érkeztek. Mégis csuda nagy ajándékok ők, nagyon szeretem figyelni, ahogy lányként és fiúként milyen különbözőképpen reagálnak dolgokra. A zene nem volt gyerekkori álmom, hiszen mindig is énekeltem. Velem tettek rendet az általános iskolai osztályban: ha nem bírtak a gyerekekkel, a zenetanár felállított énekelni egy népdalt és akkor csend lett. Azt tudtam, hogy a hangomat Istentől kaptam ajándékba, de hogy ezzel foglalkozzam keresztény könnyűzenei előadóművészként, nem vágyként szerepelt bennem, mert mindig ezt csináltam, gyerekként és felnőttként is. Valahogy a legtermészetesebben nőttem bele ebbe a hivatásba.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Ferenc pápával szívesen, rengeteg kérdésem lenne hozzá. Ahogy ránézek, látom, hogy ő egy jó pásztor, de sok megnyilatkozása kapcsán úgy érzem, mintha egyértelműbben kellene fogalmaznia ahhoz, hogy jól értsék a szavait – ezekről lehet, hogy szívesen beszélgetnék vele. Egyébként Szent II. János Pál pápával is összefutnék, lengyel szakosként akár lengyelül is szót válthatnánk. 13 éves koromban az a megtiszteltetés ért, hogy kezet fogtam vele Rómában: nagyon különleges érintése, finomsága volt; soha nem érintettem azóta sem ilyen kezet.
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
A szent azt jelenti: körülhatárolt, kiszakított valamiből, aminek így már nem része. Minden szent, amit oda adtunk Istennek, így az összes profán dolgunk is az, még a könnyűzenénk is. Attól lesz valami szent, hogy Isten magához tudja emelni, magába tudja fogadni. Jézus eljött erre a Földre, férfiemberként itt járt közöttünk, és mindazt, ami itt van körülöttünk, magához tudta emelni. Ugyanezt gondolom az életemről: ha én újra és újra oda tudom adni neki az életemet, az élethelyzeteimet – házasság, gyermeknevelés, pénzkeresés –, akkor az mind lehet szent. És amikor ezt az odaadottságot meg tudom tenni, azt nevezem dicsőítésnek, ami aztán az énekes-zenés istendicséretünk igazi oka.
NÉVJEGY – az Eucharist Zenekar frontembere.
- 1977-ben született Budapesten.
- A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, ezt követően a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen olasz–lengyel szakos diplomát szerzett. Az öccsével közösen alapított Testvérek együttes a rendszerváltás utáni időszak legnépszerűbb katolikus könnyűzenei formációja volt. Jelenleg az Eucharist Zenekar frontembereként alkot.
- A Vasárnap.hu publicistája, a Pengető nevű keresztény könnyűzenei rovat szerkesztője.
- Házas, feleségével a nyolcadik gyermeküket várják.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
A stadionos fotók forrása: vasarnap.hu
