Minden emberi kapcsolat lényege ez, a haladás, a növekedés, a valahonnan valahová tartás, az emelkedés. A kapcsolatunk sikeréért is ketten vagyunk felelősek, a megromlásáért mindketten hibáztathatók vagyunk.
Keressük a „másik felünket”, talán számos szívtöréses baleset után egyszer csak rátalálunk arra az emberre, aki társ lehet, akivel végre elsajátíthatjuk a többes szám használatának biztonságát, a tartozni valahová érzésének komfortját. Találunk valakit, akire rávetíthetjük illúzióinkat, boldognak érezzük magunkat néhány hétig, hónapig, majd ráébredünk, hogy a másik ember is csak egy újabb Akárki volt, játszott, és úgy tett, mintha igazi volna. Mintha Valaki volna. Éretlen személyiségek csapnak össze ego-harcokban, gyermekemberek próbálnak férfiak lenni, férfiként viselkedni, de összességében mindketten a magunkét hajtjuk, mintha a kommunikáció csak egyoldalú volna, amelyben a saját sérelmeinket kiabáljuk, és nem is figyelünk arra, hogy a „telefonvonal” végén mit próbál közvetíteni a másik. Rengeteg párkapcsolat megmenthető volna szeretet alapú, odafigyelő, együttműködő kommunikációval. Mégsem mondjuk ki, amire valójában gondolunk, mert fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni hatékonyan, nem kritizálva, nem füstölögve, szitkozódva, nem a múlt sérelmeit ezerszer is felhánytorgatva.
A kapcsolatunk sikeréért ketten vagyunk felelősek, a megromlásáért mindketten hibáztathatók vagyunk. De mi az, amivel a férfi hibázhat el egy ígéretesnek induló párkapcsolatot?
Konfliktuskerülés. A technika a társadalmi környezet, szélsebes iramban száguld el mellettünk, de testi és lelki szükségleteink, a szeretet és elfogadás iránti vágyunk nem változik. Az érzelmeink kinyilatkoztatása szinte teljesen áttevődik a virtuális és közösségi térbe, amelyben az ottani metakommunikáció mást sem tesz, mint leszoktat az érzések, az érzelmek feltárásáról, a konfliktusok szemtől szembeni kezeléséről. Azt gondolom, a mai párkapcsolatokból leginkább az értelmes, szeretet alapú emberi beszéd, a nemet mondás képessége, határaink meghúzása, és a konfliktusok felvállalása hiányzik. Sok éretlen férfi terel, egészen ártalmatlan dolgokat elhallgat, csak a felét vallja be, utólag, mert fél konfrontálódni. Pedig beszélgetni, kimondani, ami fáj, okosan, konstruktívan vitázni, érvelni kötelező, a másikat érzelmi bizonytalanságban tartani nem fair. A konfliktus nem valami rossz, ördögtől való ártalom, nem azt jelenti, hogy a kapcsolat végérvényesen megromlott, és nem marad más kiút számunkra, mint a szakítás. Inkább visszajelzés, azt mutatja, hogy egyikünk sem adta fel az egyéniségét. Minél „tökéletesebbnek” tűnik egy pár, vagyis minél inkább mentes a problémáktól, a mélypontoktól, annál inkább gyanakodhatunk, hogy valamit a szőnyeg alá söpörnek. Nem létezik tökéletes párkapcsolat, csak megfelelő, ami hiteles, életszerű és elég jó, elég komfortos ahhoz, hogy boldognak érezd magad benne. 
Nem építi a bizalmat, vagy egészen összetöri. Minden törékeny. Törékenyek a fontos emberi kapcsolatok. Törékeny a szív. Törékeny a bizalom. Talán azért, hogy ne tékozoljuk el, óvatosan kezeljük, és még jobban vigyázzunk rá. A bizalom kritikus fontosságú egy jól működő kapcsolatban. Vágyjuk a másik kizárólagos szeretetét, meg akarjuk tartani, akarjuk ezt az örökkön örökké tartó, tenyéren hordozó állapotot, a testi és lelki komfortérzetet, ez a kapcsolatok normális rendje. Ha a bizalom meginog, vagy eltörik, akkor az érzelmi biztonság odalesz. Akkor a kapcsolatból hatalmi harc lesz, belülről feszítő, kimondatlan szitokszavak, éles felszólító mondatok jönnek, számonkérések, folytonos ellenőrzés, féltékeny reakció. Egy kiteljesedett, bizalmon alapuló kötelékben megtaláljuk az egyensúlyt, egymás fizikai és érzelmi szükségleteit feltételek nélkül kielégítjük, nem élünk meg zavarokat a kötődésben, nincs hiányérzetünk. Kapcsolatunkat átszövi a feltétel nélküli bizalom. Mindannyian ilyen kötelékre vágyunk.
Nem mutatja ki a ragaszkodását. Mi nők folyton a férfi szívének királynői akarunk lenni. Állandó figyelemre, minőségi időre, elismerésre, pozitív visszacsatolásra, bókra, testi és lelki kényeztetésre vágyunk. Olyan férfira vágyunk, akivel érezzük a Nőt önmagunkban, folyamatosan a ránk irányuló vadászösztönt vágyjuk, hogy az imádott férfiban ne hunyjon ki a szenvedély. Kell a simító kéz, a figyelő tekintet, hogy tudatosítsátok bennünk, jelen vagytok, ragaszkodtok. Már tudjuk, a szerelem, szeretet, gondoskodás, és elkötelezett felelősségvállalás szavakkal, vagy tettekkel történő kimutatása sokkal erőteljesebb és beszédesebb egy férfinél, mint a szimpla szeretlek szó.
Nem fogadja el a férfi-nő különbözőséget. A férfi látásmód olyan, mint egy szép kifestőkönyv megrajzolt vonalai. Tiszta, egyszerű rajzok, jól átlátható keretekkel, melyek önmagukban is megállják helyüket, bár talán kissé híján vannak tónusnak, színnek, mélységnek, árnyalatnak. Aztán jön a nő és kiszínezi a rajzokat, energiát, színt, ragyogást, vibrálást, életet visz bele. Egy férfi jól teszi, ha örömmel és nyitottan fogadja ezt a kiegészítést az ő „rajzához”, semmint bosszankodjon rajta. A nő emocionális lény, a női kommunikációt is az érzelmek színezik, akkor is, ha a férfiak ezt időnként nyűgnek érzik. A döntések meghozatalában is sok esetben az érzelmek vezérelnek, a logikus érveket, a pro és kontrát bár szépen felsorakoztatjuk, végül mégis a szívünkre tesszük a kezünket, úgy mondjuk ki a végszót. Különbözőek vagyunk, uniszex agy nem létezik, nem a férfiak magassarkúban járó változatai vagyunk. Nekünk magabiztos, határozott férfi kell, akire nyugodt szívvel rábízhatjuk magunkat. Akármennyire is dívik az egyenjogúság, a nő akkor érzi nőnek magát, ha nem kell mindig erősnek lennie, és mindenben egyedül döntenie. 
Nincs jelen. A jelenlét nem fizikai jelenlétről szól. Aki jelen van, az tervez velem, egy irányba tartunk. Számára akkor nincs kifogás, nincs kibúvó, mert aki jelen van, az egészen magának akar, nem éri be rapid félmegoldásokkal, titkos találkákkal, annak én nem vagyok második nő, pótlék, időtöltés, és nem vagyok előző, lezáratlan szerelmek folytatása. Aki jelen van, azzal ne egy titkos szoba legyen a közös világunk, és ha elmúlik a csalóka varázslat, majd mindketten visszatérünk a saját életünkbe. Számára nincs kifogás, nincs kibúvó, mert aki jelen van, az nem második nőt, pótlékot, dekorációt, vagy csupán kellemes időtöltést keres. Számára nincs B terv. Aki jelen van, arra számítani lehet. Nem csak úgy elvan a kapcsolatok langyos állóvizében, nem halogat, nem hiteget, hanem képes elköteleződni, egyetlen nő mellett döntést hozni, felelősséget vállalni, gondoskodni, többes számban beszélni, hosszú távra tervezni. Ez a jelenlét. Mi hódítja meg végleg a női szívet? Ha azt látjuk, hogy a férfi, akit választottunk, hiteles és jó ember, méltó a bizalmunkra, méltó a tiszteletünkre.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, a Meddig tart a kapcsolatunk? című könyv szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
Fotók: Designed by Rawpixel.com
