„Aki nem erős, az gyakran erőszakos” – interjú Kozma Imrével

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Édesanyám másfél éves koromban maradt özvegyen, nagyon sajnáltam, ezért mindig örömet akartam szerezni neki. Egészen kiskorom óta partnernek tekintett, sosem ajnározott, ritkán dicsért, még a kitűnő érettségimre is csak annyit mondott: jól van, és nyolc éves koromban felnőtté avatott: volt egy komoly beszélgetésünk, amikor igazat adott nekem. Mindent megbeszéltünk, és úgy láttam, neki is fontos, hogy partnerként tudott rám tekintetni. Biztosan voltak gyerekkori, ártatlan svindlijeim, de valójában sosem akartam becsapni őt, tudatosan biztosan nem, bár néhányszor azért próbára tettem: például ötévesen gyalog elindultam a tőlünk hat kilométerre levő Győrbe körülnézni, majd hazataláltam. Nagyon okos asszony volt, és ha nem akkor születik, és nem egy hétgyermekes családba, sokra vihette volna. Kemény volt, de nagylelkű, és érdekes módon, sosem féltett engem, engedett a nagyvilágban tájékozódni, s én ezt azzal háláltam meg, hogy nem éltem vele vissza. Tanáraimhoz is így viszonyultam. Nincs tehát olyan nagy történetem, amire azt mondhatná valaki, hogy micsoda mélyről jött vissza. A világ egyébként felnéz a nagyon mélyre jutott, nagyon messziről visszatért emberekre, és nem értékeli eléggé azokat, akik nem ilyenek, pedig ők a sokaság.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Édesapámmal kapcsolatban egyetlen dolog szorongatta a szívemet: amikor megláttam egy velem egykorú gyereket kézen fogva az édesapjával, az igen nagy szomorúságot jelentett, hiszen nekem nem adatott meg. Az életbölcsességeket anyai nagyapámtól tanultam, aki küldetésszerűen befogadott a családba édesanyámmal – így nem egykeként nőttem fel, bizonyos értelemben szerencsésebb életem volt, mint lehetett volna –, és ezt többször ki is fejezte. Számtalanszor próbára tett, olyasmivel, ami nem az én korosztályomnak való volt, és mikor nagyanyám féltett, nagyapám leintette: „Hagyd, amit meg tud csinálni, az a javára válik”. Ez bennem azóta milliószor előjött; ő olyan volt, akire felnéztem, aki számomra a teljes biztonságot és a feltétel nélküli bizalmat jelentette; nekem az apakép benne jelent meg.

És volt még egy férfiember, aki fontos szerepet játszott az életemben: a papunk. Én még egy olyan faluban nőttem fel, ahol igazi falusi és egyházközségi közösség volt, ennek minden előnyével – hátrányát, ha volt is, én nem láttam. A plébánosunk is példakép volt a számomra, de nem azért, mert megkülönböztetett volna, sőt, semmi előnyt nem adott nekem a többiekkel szemben, annak ellenére, hogy nyolcéves koromban elárultam neki, pap leszek. Vele is majdnem apa-fiú viszonyban voltunk, de nem az a melengetős, inkább férfias kapcsolatban: ő számított rám, én pedig elvégeztem a feladatot, amit kiosztott nekem. Például nyolcéves koromtól én voltam a harangozó, ami roppant büszkeséggel töltött el. Én ébresztettem a falut, ahogy akkor tartottuk, imádságra, pedig minden reggel fél 5-kor kellett kelnem, és sokszor féltem a sötétben. Mindennek ellenére a papunknak eszébe sem jutott beprotezsálni engem a győri bencés gimnáziumba, ahol egyébként már évekkel előtte ki voltak harcolva a helyek, ahogy az ország másik öt egyházi fiúgimnáziumában is. Én elég önálló gyerek voltam, anyám ezt maximálisan támogatta, 12 éves korom óta pedig eltartottam magam, így azt is én döntöttem el, hogy a győri állami gimnáziumba fogok járni. Hogy végül mégis a bencés gimnáziumba kerültem, édesanyámnak köszönhető, de ő sem protezsált be, csak egyszerűen elkísért a beiratkozásra, és a felvételi bizottság elé állt kérésével, és azok felvettek a bencés gimnáziumba. Ez életem legmeghatározóbb csodája volt. Sokat gondolok arra a somogyi származású gyerekre, akit a felvételi bizottság elnöke kihúzott a listáról – ő lett az áldozat, amikor engem felvettek. Így lettem részese egy zseniális osztálynak. A legjobb barátom Osztovits Levente volt – aki az Európa Könyvkiadó vezetőjévé vált a kommunista időkben –, valamint Szerenka Miklós, aki a veszprémi püspökségen helynök lett. A 32 érettségizőből végül kilenc pap került ki. Sem az általános iskolában – kivéve a hittantanáromat –, sem a gimnáziumban nem árultam el senkinek, hogy mire készülök, mert nem akartam, hogy kivételezzenek velem. A gimnáziumi iskolaigazgatóval, Holenda Barnabással talán kétszer beszéltem. Egyszer, amikor megköszöntem neki, hogy nem kell tandíjat fizetnem, mire ő így válaszolt: „Megéri”. Másodszor pedig, amikor az érettségi után elköszöntem tőle, csak ennyit mondott: „Megérte”.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a jövő generációnak?

Két dologban hiszek: Istenben és az elvégzett munkában. Minden embernek szüksége van egy eszmei alapra, ami eligazítja – mindegy, hogy mi az. Az eszme önmagában persze nem elég, csak akkor, ha abból erő árad. Számomra ez az istenhit, és az ebből kibontakozó kereszténység, mert az ember közösségi lény, emberi életet csak közösségben lehet élni. Engem inspirál a kereszténység, mint közösség, és azt gondolom, hogy mivel a földi életünk egy megkezdett örök élet, a közösség küldetése, hogy előmozdítsa a tagjaiban a lelki jóllétet, ami nem azonos a jóléttel. A másik a munka. Pünkösdi üzenetemben két kérdést tettem fel: mi lesz a világgal, ha az igazságot az igazságtalanság rabságában tartják, és mi lesz az emberrel, ha az életet a halál rabságában tartják? A megoldás: fogadjuk el a szeretet hatalmát. Mert a szeretet hatalom, és ez azt jelenti: aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája. Jézus megváltó szeretetével hozza létre a közösséget, az egyházat, és pünkösd ennek a beteljesedése. Egymás jóllétét az életünkkel szolgáljuk – ez a feladatunk, akár így is mondhatom, a dolgunk.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

A legfontosabb, hogy a nemek felismerjék nemi önazonosságukat. Ezt segíteni kell kibontakoztatni – ami szerintem könnyebb, ha külön oktatják és nevelik őket. Rendkívül fontosak voltak a történelem során a különnevelést megvalósító keresztény lány- és fiúiskolák, amelyeknek célja volt, hogy a gyermekeket felkészítsék a küldetésükre: arra, hogy egy fiú férfivá, egy lány nővé váljon, ami alapvetően két dolgot jelent, társa tudjon lenni valakinek és családot tudjon alapítani. A koedukáció is lehet jó, de csak akkor, ha e nemekkel kapcsolatos gondolatiság meghatározza a koedukált osztályok életét is, ami nem könnyű, mert a bimbózó életek felfigyelnek a másik nemre: a lány meg akarja mutatni magát, hogy felfigyeljenek rá, a fiú pedig meg akarja hódítani a lányt. Ezek természetes jelenségek, és ha helyesen értelmezik, akkor hasznos lehet a koedukáció, de annak háttérfeltétele az előbb említett gondolkodás. Hogy mikor érdemes együtt vagy külön, azt nem tudom, mert nem vagyok pedagógus, de én például négyévesen „fülig” szerelmes voltam, gimnazista koromban viszont inkább eszmei volt ez az érzés: a másik nembe voltam szerelmes, és ezek gyönyörű élmények voltak. Ma az egyik legnagyobb problémának tartom, hogy a fiatalok túl korán kötődnek egy adott személyhez, és ez nagy traumákat okozhat.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Nem. Az erőszaknak nincs helye az emberi kapcsolatokban. Az erőszak az erő fitogtatása, az erővel csak az erős tudja legyőzni a gyengébbet, a nagyobb a kisebbet, miközben a keresztényi közösségi gondolkodás éppen arról szól, hogy a gyengék, a kisebbek mellé kell állni. Az erőszak, mint jelenség, elfogadhatatlan, legfeljebb elszomoríthatja az embert. Az önvédelmet is nehezen tudom megjeleníteni az emberi kapcsolatokban. Sokszor voltam nehéz helyzetben, különösen amikor a kommunista államhatalom erőpozícióját fitogtatta velem szemben, de egy idő után mindig kiderült, hogy én, a kiszolgáltatott vagyok az erősebb. Az önvédelemnek egyetlen támasza van: az a tudat, hogy nekem van igazam, az igazság oldalán állok. Vagy jogtalanul bántanak, vagy el akarnak bátortalanítani – ezekben az esetekben biztos, hogy a lelki erő felülkerekedik a fizikai erőn. Az önvédelemnek az egyetlen módját ebben látom, még ha ettől a kiszolgáltatottság nem szűnik meg.

Az egyház és az emberiség történetében ezt tanúsítják a vértanúk és a hősök még akkor is, ha legyőzetnek. A Biblia nagyon sok ilyen jelenetet ismertet meg velünk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket nem tudják megölni”. Ha az ember így gondolkodik, akkor tudja: a lélek erői akkorák, hogy a fizikai erők nem tudják legyőzni, legfeljebb elpusztítani, de akkor sem ők a győztesek. Ma az orosz-ukrán háború kapcsán a lehető legrosszabb, ami történik, hogy az egész világ Ukrajna mellé áll, és fegyverrel támogatja. Ebben miniszterelnökünk kijelentését tartom irányadónak: ha valakinek, nekünk lehetne panaszra okunk Ukrajnával kapcsolatban kárpátaljai magyar testvéreink okán, de most nem ezzel kell foglalkozni, hanem segíteni kell a rászorulókon, akik hozzánk menekülnek, de anélkül, hogy beavatkoznánk a háborúba. Nincs más válasz, az erőszak támogatása önkényes döntés; nem a mi feladatunk igazságot szolgáltatni. Ez az élet minden más területén is igaz.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Nem. Az ember érzelmi lény. A sírás, vagy nem sírás nem mérvadó, nem attól erős vagy gyenge valaki, hogy sír vagy nem. A férfiember, ha igazán férfi – sajnos nagyon sokan nem azok –, ereje éppen abban rejlik, hogy mer gyöngéd lenni. Egy normális nő pedig éppen erre vágyakozik. Tehát aki erős, az mer gyöngéd lenni, nincs szüksége ereje fitogtatására. Ha valaki gyenge, akkor ne játssza meg sem az erőset, sem a gyöngédet. Aki nem erős, az gyakran erőszakos. A kérdést az dönti el: tudok-e élni nemi adottságaimnak megfelelően. Természetszerűen a férfi az erősebbik nem, de ez a fizikai erőre vonatkozik. A fizikai erő érvényesítése alkalmatlanná teszi a férfiembert a párkapcsolatra.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Van munkamegosztás. A férfiembernek a sokarcú világban, a nőnek pedig elsősorban a családban kell helyt állnia. Ebben jelölhető meg a felelősségük. A férfiember is porszívózik, főz, mos, vasal, de ezek esetlegesek, miért ne tenné, ha éppen erre van szükség? De nem ez a lényeg. A világ kegyetlenebb, mint az otthon. Utóbbinak más a légköre, azt az asszony alakítja. Akár azt is mondhatjuk, hogy a férfinak harcolnia kell. Az egy másik nagy kérdéskör, hogy milyen eszközökkel: tudással, helytállással, fegyelemmel, áldozatkészséggel, alkalmazkodással. A férfiember megszelídítése, magányának feloldása a feleség dolga. A munkamegosztást a szekularizált világ találta ki, ezeken nem múlik semmi, ne ezeken akarjuk mérni férfiasságunkat, nőiességünket. Nem ez adja összetartozásuk lényegét. Nem azért kötünk házasságot, hogy munkaszerződésünk legyen, hanem azért, mert szeretjük egymást, és a másikat boldoggá akarjuk tenni. Ebbe belefér a házimunkát végző férfi és a világban dolgozó nő is, csak ne ezen akarjuk lemérni a férfiasságunkat, nőiességünket, házasságunkat.

Egy egyszerű indiai kertész, aki egy sátorban lakott a családjával, azt mondta nekem: „Ha az embernek van mit ennie, és van fedél a feje felett, akkor mindent megkapott, amit a föld adhat, mert az ember igazi lehetősége a másikkal való kapcsolata”. Kedves európai civilizált emberek, jó lenne elgondolkodni ezeken a bölcs szavakon.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Ahogy már meséltem, mindig arra vágytam, ha anyám hazajön, öröme legyen. Számtalanszor felsepertem az udvart – egy falusi udvarban annak meglátszik a nyoma–, felmostam a követ a konyhában, a szobában rendet tettem, és figyeltem, anyám észreveszi-e. Mindig észrevette, de nem dicsért agyon érte, nem kaptam ajándékokat, természetesnek vette. Viszont nem voltam hajlandó főzni, anyám tanítgatni próbált, de én nemet mondtam: az az asszony dolga. Tiltakoztam, mert én ezt láttam: anyám olyan paprikás csirkét és székelykáposztát főzött, hogy nem volt párja. De amúgy is: én ételért egy lépést sem teszek. Örömmel megeszem a finom ételt, de az evés nem motivál.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Én munkamániás vagyok, de megtehetem, mert egyedül élek. Egy családos férfiember nem teheti ezt meg, mert ezzel szembe menne közös életükkel. Egyszer egyházi személyeknek tartott rendezvényen azt mertem mondani: egy papnak annyit kell dolgoznia, mint egy ötgyermekes családapának. Nem volt kedvező a fogadtatása. Ha hibáztam, azért volt, mert magamra gondoltam. Egy férfiember nem lehet lusta, felelős önmagáért, és rábízatott a világ is: „Hajtsátok uralmatok alá a Földet”.

Nemrég egy idős emberre bíztam a rendház és a kórház körletét. Kivirult, hogy dolgozhatott. Az élet a munka világa. Az embernek el kell tartania önmagát, és a rábízottak gondját viselni. Ami fontos ebben, az értékrend: mire adja az ember az életét? Én egyébként azért dolgozom ennyit, mert vannak emberek, akik nem végzik el a saját munkájukat. Vagy lustaságból, vagy kényelemből, vagy mert képtelenek rá. Rám azok maradnak, akiket mások elzavarnak.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

A házasság Isten teremtő gondolata, amely emberi programként áll előttünk. „A teremtés kezdetén Isten férfivá és nővé teremtette az embert. Ezért az ember elhagyja apját és anyját… feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek”. Jézus körül újrafogalmazódik a paradicsomi program, mint az ember igazi, teljes boldogsága. Tisztázza, mire termett az ember: egész lényét és egész életét átfogó odaadásra. Szeretetre, amely elfogadja a másik embert föltétel nélkül, sorsának kockázataival együtt, és ne legyen külön sorsuk, csak egy. A férj önmagával tartozik feleségének és viszont. Isten akarata és az emberi szív igénye, hogy a kettő eggyé forrjon anélkül, hogy közben megszűnne kettő lenni – egy olyan hűségben, amely nemcsak a test hűsége, hanem a léleké is. Ezért nem statikus viszony, hanem bravúr, teremtő lelemény. Házastársat nem azért választ az ember, mert választottja a legszebb, legjobb, a legtökéletesebb, hanem mert ő „szólította meg”, „érintette meg”, és nem azért elsősorban, hogy boldog legyen, hanem, hogy választottját boldoggá tegye, érte éljen.

Fiatal papként találkoztam az amerikai jelenséggel: házassági szerződés. Ez a javak megkönnyített elosztását hivatott szolgálni, válás esetén. Ha így van, minek házasodni? A sokaság manapság nem is köt házasságot. Párja, társa, barátja, partnere van. Feleségem, férjem csak egy lehet. Hűség és becsület lényeges kérdések. Zugligetben annak idején volt egy kezdeményezésünk a házasságok ápolására, és egymás újra felfedezésére, egy előkészület után a házassági igen megismétlésére. Hozadéka a boldogságuk növekedése volt, és a megbocsátás fontosságát ismerték fel összetartozásukban, ami nem megalkuvás, hanem lelki nagyság.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Igen.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Mindig szükség van hősökre, olyanokra, akik a közösség számára példaképek – akik az embereket bátorítják, segítik abban, hogy ne magánutasok legyenek, hanem a saját életükön túlmutatóan éljenek, egy közösség tagjaivá váljanak, a közösséget szolgálják.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Nem voltak álmaim, terveim voltak és döntésem nyolcévesen: azért választottam ezt az utat, mert így sokkal több embert tudok szolgálni, mint egy családot.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az és miért?

Nincs ilyen. Minden ember találkozásra vágyik, összetartozásra és közösségre. Én a találkozást a nyitottság jegyében gondolom el. Találkozni azok tudnak, akik kockázatot vállalva, beengedik életükbe, befogadják a másik embert. Jutalma az összetartozás öröme, ami végül is életünk célja. Gyümölcse pedig egy szebb, gazdagabb, boldogabb élet, amit nem magunk szerzünk meg, hanem ajándékba kapjuk egymástól.

Mit jelent önnek az, hogy „szent”?

Azt, hogy jó vele lenni. Az igazi szentekkel könnyű összetartozni, szívet melengető együttlét.

NÉVJEGY – római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója.

• Győrzámolyon született 1940. június 4-én.

• 1954-ben felvették a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, 1958-ban érettségizett. Ezután az esztergomi papi szemináriumon tanult teológiát, 1963-ban szentelték pappá.

• Vezetésével 1989. február 10-én megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Ugyanekkor a Szuverén Máltai Lovagrend tagja is lett. A szolgálat első komoly akciója még abban az évben: ötvenezer NDK-beli menekült átmeneti elszállásolást és élelmezést kapott a plébánia kertjében. Az 1989-es romániai forradalom idején sikerült 22 teherautónyi segélyt összegyűjtenie és elszállíttatnia Erdélybe. A ’90-es években zajlott délszláv háború idején sikerült a vukovári szerb parancsnoknál elérnie, hogy a városban rekedt idős embereket, nőket és gyerekeket Magyarországra evakuálhassa. A szolgálat azóta kiterjedt országos hálózattal rendelkezik és az ország egyik legnagyobb segélyszervezetének számít.

• 1997-ben belépett a Betegápoló Irgalmas Rendbe, majd 1999-ben rendi fogadalmat tett, később a budapesti rendház főnöke és rendi megbízott lett. Megszervezte a rend budapesti visszatelepítését, 2000-ben visszakapták a fővárosi, illetve ezt megelőzően a pécsi, váci, kórházaikat, és új szociális ellátó intézményeket hoztak létre.

• Több társadalmi szervezet tiszteletbeli tagja.

• Kötetei: Gyökerek és fények. Kozma Imrével beszélget Kozma László; Kairosz, Bp., 2008 (Magyarnak lenni); Jókai Anna–Kozma Imreː A remény ablaka; Éghajlat, Bp., 2013 (Manréza-füzetek)

• Díjai, elismerései: Máltai Nagykereszt (1989); Apostoli protonotárius (1992); Széchenyi István-díj (1992); Címzetes apát (1993); Kisebbségekért díj (1995); Az Év Embere Európában (Reader’s Digest, 1996); Szuverén Máltai Lovagrend Nagykeresztje (1999); A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2003); Magyar Örökség díj (2003); Prima Primissima díj (2005); Budapest díszpolgára (2007); Húszéves a Köztársaság díj (2009); Francia Becsületrend (2010); Győrzámoly díszpolgára (2010); Giesswein Sándor-díj (2011); Magyar Nemzetért Ezüstérem (2013); Petőfi-díj (2014); A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2020); Pro Ecclesia Hungariae díj (2020).

Antal-Ferencz Ildikó

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés című rovatunkban!

Fotó: vasarnap.hu 

Szabó Miklós, nemzetisport.hu 

kronikaonline.ro