Amikor Csinta Samuval tavaly ősszel a Férfiak Klubja Körkérdés rovata számára készítettem interjút, szóba került készülő könyve is, amivel számomra megcáfolta élőszóban, majd a kötettel fizikailag is azokat az akkoriban kapott kiadói visszajelzéseket, miszerint nem érdemes mostanában könyvet írni, interjúkötetet pedig végképp nem. Nem tudom, hogy e könyv eladási számai hogyan állnak, de szakmailag „fertőzött” olvasóként állíthatom: van rá igény, hiszen nemcsak egy izgalmas személyiségről tudunk meg – remélhetőleg korábban el nem mesélt – történeteket, hanem – egy jól összeválogatott kötet esetében – a válogatási szempont szerint egy teljesebb képet, adott esetben korrajzot is kapunk. Pontosan ez történik itt is, néhány kivételtől eltekintve, a különböző korú és foglalkozású alanyok döntő többségének erős erdélyi, és azon belül sepsiszentgyörgyi kötődése van.
Emellett más szakmai szempontból is érdekelt a kötet. A legtöbb (fő)szerkesztő meggyőződése, hogy a mai olvasónak nincs ideje hosszabb terjedelmű írásokhoz. A kötet beszélgetései valószínűleg már annak számítanak, de szerintem meg egyáltalán nem azok; én legalábbis mindegyiket rövidnek éreztem, szívesen olvastam volna azokat tovább. A jó interjú kritériumairól egyébként maga a szerző is ír a bevezetőben (és én is így tanultam az újságíróiskolában): az a jó interjú, amelyben az olvasó a beszélgetés részének érzi magát, a saját kérdéseire is választ kap és sajnálja, hogy vége. A Por alatt parázs olvasásakor e három elvárás a kötet interjúinak döntő többségében teljesül, köszönet érte.
És végül, de nem utolsósorban, – sőt, inkább elsősorban – azért vágytam már e könyv olvasására, mert magam is erdélyi származású vagyok; sőt, Sepsiszentgyörgyön éltem három és tizennyolc éves korom között, vagyis ott nőttem fel. A kötet alanyainak jó része a rendszerváltás előtti időszak és az azt követő évek egy-egy meghatározó politikai és, vagy kulturális szereplője, akiknek közéleti vagy kulturális szerepét akkor még nem feltétlenül láttam át, inkább csak később, felnőttként tudatosult.
Hogy kikről is van szó? A kötet, beszédes című öt fejezetéből az elsőben, az Írott szó címűben megszólal például Albert Ernő, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, Háromszék legrangosabbnak tartott – a szerző és jómagam – középiskolájának nyugalmazott igazgatója és magyar tanára, akitől megtudjuk, milyen körülmények között kellett magyar iskolát igazgatni ’56 árnyékában, miért és hogyan hozta létre az iskola kultúrcsoportját, milyen kompromisszumokra kényszerült igazgatóként és hogyan váltotta le őt a főtanfelügyelő a szocialista szellemben való nevelés hiányosságai miatt. Másodikként Czegő Zoltán költő-közíró, a második Forrás-nemzedék tagjának válaszait olvashatjuk, aki Albert Ernő kérésére ’69 tavaszán megírta az iskola himnuszát, és aki, miután eltanácsolták a közismert Megyei Tükör című laptól, ’88-ban elmenekült Romániából, de megbánta, ezért 22 év anyaországi lét után hazament. Ugyanitt olvashatjuk a sajnos már nem élő Bogdán László költő-író véleményét saját életművéről, és az erdélyi irodalom jövőjéről, valamint Farkas Árpád Kossuth-díjas költő lírai stílusban megfogalmazott gondolatait az iskolai oktatás hazug történelemtanításairól, szekuritátés zaklatásokról, megkésett transzszilvanizmusról.
A Kedvezőbb idők című fejezetben megszólításra kerül többek között Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője az erdélyi családi gyökerekről és persze Trianonról; Gazda József közíró, a Vezényelt történelem című regény írója és Olosz Ella textilművész férje a kovásznai életükről; Egyed Ákos történész-akadémikus a történetkutatásról; Király Károly „megyealapító” a Maros Magyar Autonóm Tartomány ’67-es felszámolásáról, az új Kovászna megye vezetéséről ’72-ig, a főtitkárral való közös vadászatokról és kényes beszélgetésekről; Markó Béla volt RMDSZ-elnök a visszavonulása előtti és utáni szerepvállalásáról, a jobb- és baloldali erdélyiekről. A fejezet igazi különlegessége két román személy: Daniel Barbu történész-politológus, aki szerint a többségi nemzet érdekelt a magyar kisebbség széleskörű elismerésében és Sabin Gherman tévés újságíró, az erdélyi autonómia mozgalom egyik fő animátora, az Erdély-Bánság Liga alapítója.
A Lélektúra című fejezetben elsősorban egyházi személyeket szólaltat meg a szerző, köztük Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét a jó lelkész feladatáról, az egyházat elmarasztaló bírósági döntést követően a román állam ellen indított hadüzenetről és a gyülekezetek fogyásáról; Gergely István Tisztit (aki ugyancsak szerepelt a Körkérdésben), a korábbi csíksomlyói plébánost, a Csibész Alapítvány elnökét a papságban és a házasságban megélt ünnepekről, és Tánczos Vilmos néprajzkutató-egyetemi tanárt a csíksomlyói búcsúról. A fejezet „meglepetésvendége” Csókay András idegsebész (elsők között szerepelt a Körkérdésben), az Istenhit és orvostudomány tárgy oktatásáról, tanúságtételeiről és a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásának etikai kihívásairól.
A Pókminta című fejezet minden beszélgetése igazi gyöngyszem, hiszen alanyai Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, Kallós Zoltán néprajzkutató, Berecz András mesemondó, Sebestyén Márta előadóművész. Utánuk következik némi csavarral – sajnálatos módon, de biztosan okkal nem külön sportolós fejezetben – Kemény Dénes, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke (ő volt a legelső a Körkérdésben) a háromszoros olimpiai aranyról és sportvezetői kompromisszumokról, valamint Bölöni László világhírű futballista és sikeres edző, fociról, világnézetről, multikulturalitásról.
Az utolsó, Belső hallás című fejezetben művészek szerepelnek; köztük három olyan színművész, akiket magam is sokat láttam a sepsiszentgyörgyi színpadon (Mátray László, Molnár Gizella és Pálffy Tibor), valamint három zenész: Selmeczi György kolozsvári zeneszerző, Szilágyi Zsolt Sepsiszentgyörgyön élő, Pro Urbe díjas szólóénekes és karvezető, a Vox Humana kamarakórus alapítója és korábbi karnagya, akinek tanítványa volt például Kiss B. Attila világhírű tenor, és végül az általam eddig nem ismert Ungureanu Szabó Anna, a Madrigal kamarakórus sepsiszentgyörgyi származású karnagya is. Ebben a fejezetben is van egy meglepetésvendég, az anyagi ágon erdélyi származású Jankovics Marcell (ő is szerepelt a Körkérdésben) rajzfilmrendező, akire elmondása szerint a legerőteljesebb hatást Benedek Elek gyakorolta.
Csinta Samu így fejezte be a bevezetőjét: „Közel öt éven át készültem az izgalmasnak ígérkező találkozásokra, majd igyekeztem legalább megközelítő pontossággal írásba foglalni benyomásaimat. Mérhetetlenül sokat gazdagodtam általuk, és nemcsak azért, mert kérdezve tanul az ember. Ezért aztán abban számítok az olvasó jóindulatú érdeklődésére, hogy ő is gazdagabban teszi majd le a kötetet. És persze az sem lenne baj, ha közben jól szórakozik.” Örömmel jelentem: én is nagyon sokat gazdagodtam; bár, én nem annyira szórakoztam, inkább nosztalgiáztam általuk.
Ajánlom a kötetet minden erdélyi gyökerekkel rendelkező, vagy Erdély történelme és kultúrája, XX. százada, jelene és jövője iránt érdeklődő Férfiak Klubja-olvasónak; kortól, nemtől függetlenül. S mivel a megkérdezett 38 személyből csak három nő; még egy plusz okom van várni a folytatást, amelyben talán több erdélyi (származású), a helyi közösség iránt elkötelezett nőről is olvashatunk.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
