Csodálatos természetfilm vált a napokban ingyen nézhetővé, egy emberi beavatkozástól mentes bükki erdőrezervátum legparányibb élőlényeinek világáról. A Für Anikó narrációjával készült, Takács Rita rendezte, 50 perces alkotást eredetileg idén januárban mutatták be az M5 csatornán, azonban a 78 perces rendezői változat a járványhelyzet miatt nem tudott eljutni a mozikba, ezért a gyártó és az alkotók úgy határoztak, ingyenesen elérhetővé teszik. A film nemcsak „fekete öves” természetjáróknak és erdőrajongóknak szól, hanem mindenkinek, akit érdekel a természet emberi szemmel nem vagy alig látható „működése” – akár közelről (élőben), akár távolról (képernyő előtt) szokta figyelni őket. Aki ezt a gyönyörű természetfilmet megnézi, garantáltan több ismerettel fog rendelkezni természetes környezetéről és sokkal jobban oda fog figyelni arra, amit maga körül lát (vagy nem lát) vagy ahova lép egy családi-baráti kirándulások alkalmával.
A járvány kitörése óta kiskamasz gyermekeink „fölösleges” energiáinak levezetésére és saját, egyre fogyó energiánk feltöltésére egyaránt alkalmasnak tűnnek a családi kirándulások. A tavaly tavaszi karantén három hónapjának minden (!) egyes hétvégi napján elindultunk valamerre – gyermekeink eleinte nagy, majd inkább hullámzó lelkesedése, de töretlen elszántságunk kíséretében. Még soha nem töltöttem huzamosan ennyi időt a természet közelében. Csodálatos volt megfigyelni heti rendszerességgel a tavasz lassú érkezését: az aljnövényzet, a bokrok, majd a fák kizöldülését, az első virágok, rügyek és az apró állatok megjelenését. Az erdőbe belépve azonnal megérezhettük, hogy az más törvényszerűségek szerint működik, ezért azonnal megszűnt bennünk a járvány okozta első, sokkszerű pánik, majd az azt követő általános bizonytalanság okozta folyamatos feszültség is. Az élet élni akar és fog is – üzente a természet, és nagyon jó volt ezt egészen közelről megélni, átérezni, megnyugodni benne, akármi is történt körülöttünk előzőleg.
Túráink amellett, hogy megfelelő fizikai karbantartásnak és tökéletes lelki gyógyírnak számítottak, még egy kis időutazásra is teret adtak: gyakran eszembe jutottak gyermekkorom gyakori kirándulásai, amikor vasárnaponként (mert akkoriban az volt az egyetlen szabadnap) felkerekedtünk szüleimmel és barátaikkal kirándulni. Számomra akkor, ahogy egyébként legtöbbször most is, az volt a hét csúcspontja, az egész héten várt közös családi-baráti élmény. Utoljára akkor volt alkalmam ilyen intenzíven rácsodálkozni a természet szépségeire; és most különleges örömmel töltött el, hogy mindezt a gyermekeimmel együtt újra átélhetem – még ha a világjárvány okán sajnos más körülmények között.
Nyáron már más terveink voltak, ősszel pedig kevésbé volt jó az időjárás, így majdnem visszazökkentünk a régi, „csak ritkán kirándulunk, mert annyi egyéb dolgunk van hétvégén is” típusú életünkbe, de év végére már annyira éreztem magamon a rosszkedvet, a természet közelségének hiányát, hogy idén január elsején kirándulni mentünk, és azóta majdnem a tavalyi rendszerességgel folytatjuk – ezúttal egyre távolabbra merészkedve, hiszen a Pilist már tavaly bejártuk és gyermekeink is egyre nagyobb túrák megtételére képesek.
A családi kirándulások lehetőséget nyújtanak a hétköznapokon túlmutató, mélyebb családi beszélgetésekre is – magunkról, természetről, természetvédelemről és az élet olyan fontos természeti törvényszerűségeiről, mint élet, halál, táplálék, fény, levegő, körforgás. Egy szép természetfilm ugyan nem helyettesítheti a kirándulást, de szépen kiegészítheti a tapasztalati élményt, hiszen általa olyan részleteket láthatunk, olyan információkat hallhatunk, amit másként nem tudnánk. Ezért mi gyakran nézünk természetfilmeket közösen a családdal. S bár a legtöbb elvarázsol, mégis egész más érzés egy afrikai szavanna életét figyelni, mint (most) egy magyar erdőjét. Ez utóbbi ugyanis nem egy távoli, egzotikus kalandnak tűnik csupán, hanem egészen közeli, szinte saját élménynek.
Az Amiről a fák suttognak egy békés, érintetlen erdő életébe nyújt bepillantást, „ahol a fák évszázadokig élhetnek, és végül ugyanott válnak földdé, ahol megszülettek.” Ahol az ember nem szólhat bele a természet rendjébe, de megfigyelve azt, megtapasztalhatja (újra), hogy a halál az élet természetes része, és a természet földi létének alapja az állandó körforgás. Gyerekeim számára a film számos technikai érdekességet is nyújtott: a fiúk maguk is szeretnek filmezni, így a látványos makro-, timelapse- és drónfelvételek különösen felkeltették az érdeklődésüket – utána sokat beszélgettek arról, vajon egyik vagy másik jelenetet hogyan vehették fel. Az is nagyon érdekelte őket: hol forgatták és hogyan engedték be a filmeseket oda? Ennek utánanézve megtudtuk: a filmet a Mátra, a Vértes, a Pilis fokozottan védett területein és a Bükkben, egy körbezárt erdőrezervátumban forgatták, ahová látogató nem teheti be a lábát. A készítők is csak szigorú szabályok betartásával, és természetvédelmi őr felügyelete mellett léphettek be, nehogy letiporjanak akár egyetlen virágot vagy gombát. Ami pedig a narrációt illeti, bármennyire is kedveljük Für Anikó hangját, számunkra hitelesebb lett volna, ha egy erdész mesél az erdőről – de ez természetesen semmit nem vont le a film értékéből.
Aki tehát megnézi ezt a hazánk legtitokzatosabb őserdejéről készült csodálatos természetfilmet, az nemcsak sokkal többet fog tudni az erdő élővilágáról – és iskolásként bezsebelhet egy-egy jó jegyet környezet vagy természetórán – , hanem jó eséllyel sokkal tudatosabban fog viszonyulni élő környezetéhez, mint korábban. Nem fogja például a földön fekvő fákat sajnálni csak azért, mert kidőltek, vagy lamentálni azon, hogy miért maradtak ott és miért nem takarítják el őket az erdészek; nem fog belegázolni az aljnövényzetbe vagy megpiszkálgatni a növényeket vagy apró állatokat „csak úgy”, mert tudja, hogy minden emberi beavatkozás rengeteg hasznos mikroorganizmus életét teheti tönkre. Jobban fogja értékelni az erdő alján csak ilyenkor, tavasszal látható színes virágokat, amelyek egész évben csak arra várnak, hogy pár napig, hétig élvezhessék a napsütés életető erejét. És bizonyára nem fog hangoskodni az erdőben – csak azért mert ott végre szabad –, inkább csendben figyel és közben rengeteg apró életre, csodára és érdekességre lel.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotó: képek a videóból
