Az már érkezésünkkor látszott, hogy a rendelkezésünkre álló öt óra sem lesz mindenre elég, ezért közösen felállítottunk egy fontossági sorrendet. A D pavilonban lévő Hal, víz és ember kiállítást szerettük volna legelőször megnézni, de ott akkora sor volt, hogy Fekete István Tüskevár című regénye színpadi adaptációjának utolsó pár percét megtekintve inkább továbbálltunk. A H pavilon Központi Magyar Kiállítását néztük meg, e látványos és élménygazdag sétát a magyar történelem ezer évén keresztül. Miközben a párom a leghíresebb magyar vadászok és természetbúvárok rövid életrajzait olvasgatta végig, én a gyerekekkel a magyarországi vadfajok bemutatóit néztük végig: nemcsak a kiállított kitömött állatokat, hanem a róluk szóló rövidfilmeket, a legtöbbet a Csodaszarvas filmrészleténél időzve. A Szőke Gábor fém- és faalkotásai megcsodálása után, a SEUSO-lelet vadászjelenetet vagy a nagyszentmiklósi aranykincs hiteles másolatát kihagyva inkább átsiettünk a főépületbe, ahol a kiállító országok, szakmai és nemzetközi szervezetek standjait néztük át, terveink szerint csak röviden, de végül leragadtunk a Széchenyi Zsigmond vadászíróról szóló életrajzi filmnél, amelyben az ő nemrég elhunyt felesége mesél férje Afrika iránti rajongásáról és ottani vadászatairól, kalandjaikról. A filmben olyan fontos üzeneteket hangzanak el, minthogy „az ember a legveszélyesebb vadállat”; „a puska divatját vesztette Afrikában, most már inkább a fényképezőgép dívik”; „Afrika vadállománya megmentésének egyedüli lehetősége, utolsó reménye a világ összefogása és a bennszülöttek érdekelté tétele, mert ha ők lépnek fel a védelmükben, csak akkor lesz biztos az afrikai vadállomány sorsa; ha a mértéktelenség helyett a minőség és a fenntarthatóság lesz a fő szempont”. Ugyancsak ő mondta: „a magyar erdő szarvasának agancsa közelebb áll hozzám Afrika bármely vadjánál”.
Széchenyi Zsigmond mondását pedig, miszerint „a Vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás”, nemcsak a filmben hallottuk, hanem a következő helyszínen, az F pavilonbeli solymászbemutatón is, ami annyira érdekes volt, hogy azóta kisebbik fiunk solymász akar lenni. Az előadás történelmi távlatokba helyezte a – 2012 óta UNESCO Szellemi Kulturális Örökség része, 2013 óta hungarikum – solymászatot, egészen a honfoglalás koráig és Emese álmáig visszatekintve, megjegyezve, a solymászok voltak az első környezetvédők azzal, hogy a madarak számára megfelelő életteret biztosítottak. A középkorban többen – Janus Pannonius, Balassi Bálint – megemlítették e madarakat, IV. Béla királyunknak még a dénárjára is rákerült, Mátyás királyt pedig azért szidta tanítója, mert folyton „madarászott” – és egyébként neki volt először északi sólyma, amit ajándékba kapott a béke jeleként (ez egyébként ma is divat a keleti országok vezetőinél). Megtudtuk például azt is, hogy ma négy magyar solymászszervezet létezik kb. 120 taggal, ebből 50 aktív solymász, miközben például Szlovákiában több ezren művelik a solymászatot, ami már akkreditált tantárgy a középiskolákban és az egyetemeken, itthon viszont még európai szinten is kiemelkedően bürokratikus a szabályozása. A solymászok feladata többek között a fészekőrzés, a gyűrűzések, a hagyományőrzés. Ez tehát nem hobbi – pedig állítólag ez az átvett szó is innen ered, ugyanis a középkori Angliában a solymászat igen népszerű időtöltés volt, és az összes e célból használt különböző madár közül talán a kabasólyom, angolul Eurasian Hobby, volt a legnépszerűbb. Tehát ez egy életforma, ráadásul közösségi, amelyet mentori rendszerrel, közös vadászatokkal tartanak fent. Mindennap többórás elfoglaltságot jelent, ami a solymászok egész életére kihat (vagyis a családjukra, a munkahelyükre és a szabadidejükre is), ugyanis „a sólyom a te rabod, de te vagy az ő rabszolgája”. Az előadás után még belehallgattunk egy íjászati bemutatóba is – ahol megtudtuk, hogy az íj, mint első távolsági fegyver, négy kontinensen több tízezer éves múltra tekint vissza; és III. Eduárd király, miközben betiltott néhány „haszontalan” sportot, kötelezővé tette az íjászatot, hogy a férfiak képesek legyenek megvédeni családjukat, közösségeiket és hazájukat.
Ezek után visszanéztünk a korábban megközelíthetetlennek tűnő D pavilonba, és sikerült bejutnunk. Megcsodálhattuk a magyar halfajok leghatalmasabb példányait egy órási akváriumban, néhány védett kétéltűt és hüllőt, elcsíphettünk néhány látványos horgászati- és halászati bemutatót – többet között egy mikroszkóp alatt az ikrából kifejlődő (itthoni akváriumunkból ismerős) zebradánió pár napos példányait, az első ránézésre embrióhoz hasonlító fejlődési szakaszokra rácsodálkozva –, és végignézhettük a Nemzetipark-igazgatóságainak interaktív kiállításait, mindeközben rátaláltunk őszi szünetbéli utazásunk leendő helyszínére is.
Legvégén következett a leglátványosabb rész, a G pavilon több mint 4000 négyzetméretes területén elhelyezett elképesztő mennyiségű trófea, valamint a legkiválóbb preparátorok alkotásai – itt sajnos nem találtunk magyar feliratot – és egy látványos puska- és felszerelés kiállítás. Miközben nagyobbik fiunk az utóbbiakat élőben is kipróbálhatta – és utána arról ábrándozott, hogy vadász lesz –, a kisebbek csak a virtuális valóságban vadászhattak, mi pedig a párommal együtt végignéztük a trófeákat, a különböző kontinensek kitömött nagyvadait, és a preparált kisebb állatokat, majd később a gyerekek is csatlakoztak hozzánk.
Az egész kiállítás alatt, de különösen ebben a teremben, nagyon sokszor eszembe jutottak a kiállítással kapcsolatos felháborodott, többnyire ideológiai felhangú kritikák. Tényleg komolyan gondolják, hogy ez a kiállítás nem lenne valók a kisiskolás, iskolás gyerekeknek? De pontosan miért is? Mert a vadászat kedves állatok legyilkolását jelentené? Mert megölt és kitömött állatokat mutatnak benne? Mivel alapvetően sem a vadászatot, sem a halászatot sem érzem túlságosan közel magamhoz, miközben fiaim rajonganak érte, a természetet viszont én is nagyon szeretem, így eszembe nem jutott, hogy gyermekeimet ne hozzam el a kiállításra. De ha már elhoztam, az említett kritikák miatt is, különösen élénken figyeltem a reakcióikat, és különösen ebben a legutolsó teremben. Előfordult, hogy egy-két olyan preparált állatnál, amelynél csak a fej volt kiállítva – összesen pár darab – azt mondták, hogy ez így kicsit furcsa, de nem rökönyödtek meg rajta, a többit pedig szépként, látványosként, különlegesként értékelték, sőt mint említettem, szakmaválasztási preferenciák is elhangzottak. Hazafele úton pedig teljes összhangban jelentették ki, hogy nem tudnak választani: mindegyik része, de különösen – és itt felsorolták az össze pavilont – tetszett nekik a legjobban.
Ami pedig minket, felnőtteket és szülőket illet, amellett, hogy büszkeséggel tölthetett el, hogy Magyarország milyen gazdag, változatos vad- és halállományban, milyen múltja, jelene és remélhetőleg jövője van a vadászatnak és a halászatnak, és azért is, hogy micsoda lenyűgöző nemzetközi kiállítást tudtunk rendezni, teljes mértékben meggyőződhettünk arról is, hogy a vadász egy erdőt járó természetszerető és -tisztelő ember, hogy a vadászat valójában szakma, mi több egy olyan tudomány, sport és szenvedély egyszerre, amely megtanít gondolkodni, s ahogy a Széchenyi Zsigmond 1941-es hargitai vadászatának 70. fordulóján elhelyezett bronztábla jelzi a Madarasi-Hargita csúcsán: „Mindegyik vadászzsákmány legszebbike az emlék”.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
