Még az 1990-es években történt, hogy a C. Sue Carter vezette biológus kutatócsoport a préripockok tanulmányozása során azt találta, hogy amikor az egérszerű, többnyire monogám rágcsálók megérintik egymást, párosodnak vagy a kölykeikről gondoskodnak, oxitocin hormon szabadul fel az agyukban, ami nagy mértékben befolyásolja a viselkedésüket. Ugyanezt találták más állatoknál is, csakúgy, mint az embereknél. Szokták ezért az oxitocint szerelemhormonnak, kötődéshormonnak, és más kedves dolognak is nevezni. Mindenesetre valóban egy fontos dologról van szó, ami nélkül nem csak az emberiség, de az állatvilág jelentős része is rövid úton kihalna. Ha mondjuk egy velejéig romlott világösszeesküvésnek sikerülne blokkolni a világ állatainak oxitocin receptorait, akkor nem alakulna ki közöttük szociális kötődés. Ez pedig azt eredményezné, hogy a falkák, a csordák, a nyájak és ménesek mind összeomlanának. A szülőpárok elhagynák egymást, semelyikük sem törődne az utódok gondozásával. Minden állat magányos farkas lenne, azaz individuum. És ugyanez lenne igaz ránk, emberekre is.
Még sokat kell kutatni a társas kötődés biológiáját, de mi, emberek pontosan tudjuk, mi a szerelem – hát az, amit érzünk. „A szerelem mindent pótol, de a szerelmet nem pótolja semmi”, írta Petőfi Sándor A csillagos ég című versében, és mint mindig, most is fején találta a szöget. Amikor valaki szerelmes, akkor olyan erősen vonzódik és ragaszkodik szerelme tárgyához, hogy azt nem helyettesítheti semmi, szinte eggyé válik vele. Ez az oxitocin. Ez csinál az Én-ből és a Te-ből Mi-t. Az oxitocion okozza azt a gyönyörűség érzést, amit orgazmus után érzünk. Az anyák agyát a szülést követően elárasztja az oxitocin, nehogy a sok fájdalom hatására esetleg meggyűlöljék kedves gyermeküket. De van még valami nagyon fontos a hormonális kötődés szempontjából. Ez pedig a család, mint gazdasági közösség. A „családi gazdaság” kifejezés a szülők és a gyermekek alapvető gazdasági egységének megnevezésére szolgál. Akár préripockok vagyunk, akár emberek, egy bizonytalan világban azokkal fogunk össze, akikben megbízunk: a rokonainkkal. Egy mindenkiért, mindenki egyért – egyemberként figyelünk egymás érdekeire. Ugye milyen szép és pozitív érzelmek kiváltására képes ez a hormon?
De térjünk csak egy kicsit vissza a préripockokhoz.
Egyik kísérlet során a Sue Carter vezette biológus csapat valami zavaró dolgot észlelt. Párosodás előtt a legtöbb préripocok viselkedése nyugodt és békés, Carter szerint majdnem olyanok, mint „hippik a kommunában”. Ám ha egy hím párosodik egy nősténnyel, és az oxitocin, valamint a vazopresszin – a másik neurotranszmitter, amit a kötődés kialakulásához kapcsolnak – szintje megemelkedik a vérében, különös dolog történik. Ha egy betolakodó hím lép be a territóriumába, ahelyett hogy kedvesen eljátszadozna vele, a párosodott pocok támadásba lendül. Az egykor szelíd pocok Toldi Miklós módjára ront rá a betolakodóra. És a nőstény préripocok ilyenkor mit tesz? Többnyire nem valószínű, hogy aktívan beavatkozna a harcba. De ha a gonosz kutatók esetleg egy másik megtermékenyített nőstényt küldenek be a hímmel közös territóriumukba, akkor annak bizony jaj lesz. A megtermékenyített nőstény minden áron meg fogja akadályozni azt a „másikat”, hogy fizikai kontaktusba kerüljön a hímmel, az ő kizárólagos partnerével.
Amint a párosodott préripockokból létre jön a préripocok család – a hím, a nőstény és a kölykeik – azonnal „Mi”-vé alakulnak, míg rajtuk kívül minden más préripocok „Ők” lesz. És az állatok nemcsak magukat, a párjukat vagy kölykeiket védik, hanem a territóriumukat is. A főemlőskutató Jane Goodall megdöbbenve tapasztalta, hogy két csimpánzcsapat között olyan heves verseny zajlik a területbirtoklásért – veréssel, csimpánzrablásokkal és gyilkosságokkal megtűzdelve –, hogy kénytelen volt azt „háborúnak” nevezni. Azt a falkát, amelyik nem védi meg magát és a területét, kiszorítja az, amelyik ezt megteszi. Legyünk akár préripockok, akár csimpánzok, akár emberek. Egy másik, holland kutatócsoport azt vizsgálta, hogy miként működik az emberekben a nemzeti öntudta, azaz a nem feltétlenül genetikai alapokon nyugvó összetartozás-érzésnek van-e ennek bármilyen biológiai meghatározottsága. A Scientific American-ben megjelent cikkből kiderül, hogy azok a kísérleti alanyok, akik extra oxitocint kaptak, minden esetben jobbnak gondolták a saját csoportot és fontosabbnak a saját csoporthoz való tartozást – tehát előnyben részesítették a „Mi”-t, az „Ők”-kel szemben.
Ha nincs oxitocion, akkor nem kötődünk senkihez. Ha van, akkor nem mindenkihez kötődünk, hanem csak bizonyos csoportokhoz. Az oxitocin eme kettős természete már egy ideje ismert a kutatók előtt. Azt pedig fontos észben tartani, hogy amikor megvédjük azokat, akik „Mi” vagyunk, az gyakran azt is jelenti egyúttal, hogy megtámadjuk azokat, akiket „Ők”-nek tekintünk. A hippik – ha már egyszer szóba kerültek eme írás során – jelmondata ugyebár az volt, hogy „Szeretkezz, ne háborúzz!” Annak fényében, hogy az orgazmus hatására mennyi oxitocin szabadul fel az agyban, ezt tudományosan helyesebb lenne úgy átfogalmazni, hogy „Ne szeretkezz, hogy ne háborúzz!”
Mindig is sejtettem, hogy a szex veszélyes dolog.
Neo
Fotó: Couple bed photo created by drobotdean – www.freepik.com
