– Nagyon siet, ugye? – mondta kedvesen, mosolyogva, ahogy ritkán szokták egymást ismeretlenül megszólítani az emberek. Meg is álltam egyből.
– Nem különösebben, általában így szoktam menni.
– Milyen érdekes, hogy az emberek olyankor is sietnek, amikor nem is kellene, mintha attól félnének, hogy lemaradnak valamiről.
– Mert ez így is van – feleltem, mert gondoltam, beleállok a beszélgetésbe. – Sokszor van úgy az életben, hogy az a nyertes, aki elsőnek ér oda. Biztos tudja, hogyan járt szegény Puskás Gábor. Későn futott, és neki csak a füle jutott… A békából, amikor Virágéknál égett a világ, emlékszik…?
– Igen, igen, Bíró Marcsa pedig békacombot ropogtatott. Csakhogy Szabó Károly nem is futott, nyárfa alatt borozgatott. Ez lennék én, Szabó Károly. De tudja, csak az járhat rosszul, aki versenyben van. Én kiszálltam a versenyből.
– De akkor nem is kap békacombot…
– Puskás Gábor sem kapott és kettőnk között az a különbség, hogy ő ezen bosszankodik, én pedig nem.
– Biztos ez? Nem csak azért mondja, mert savanyú a szőlő?
– Egészen biztos, én nem tudnék úgy élni, ahogy például maga.
– Miért, mit gondol, én hogyan élek?
– Hát rohan mindenhová. Nős, van három gyereke…
– Ezt meg honnan tudja?
– Ránézésből, elég jó emberismerő vagyok. Meg hát ott az ujján a jegygyűrű.
– Ja, persze. Egyébként a gyerekeim számában tévedett.
– Nem baj, a lényeg, hogy állandóan főhet a feje a hitelek, a számlák, meg a törlesztőrészletek miatt. Rendszeresen bosszankodik azon, hogy a hivatalok packáznak magával, hogy a bankok kényükre-kedvükre változtatgatják a feltételeiket, hogy a közüzemek többet vonnak le beszedési számláról, mint ami jogos lenne, hogy az autószerelő olyan horribilis árat mond, amiből új autót vehetne. Fel kéne újítani a lakást is, de nincs ember, aki megcsinálná, aki meg van, az megfizethetetlen. Tönkre ment a hűtő, a mosógép, elromlott a laptopja, újat kellene venni, a gyerekeknek új ruha kell, cipő, osztálykirándulás-befizetés, ballagás, évvégi ajándék, miegymás. Biztosan van egy főnöke, aki megpróbál annyit kifacsarni magából, amennyit csak tud, és vannak kollégái, akik azon igyekeznek, hogy miként tudnák a saját feladataikat áttolni magára. Irigykedve nézi, hogy a szomszédja vett egy jobb autót, mint a magáé és idén megint jobb helyen voltak síelni, mint maguk. Biztosan kereste már őrülten a a bankkártyáját és félpercenként nézte a telefonját, hogy vajon lopják-e már a pénzét. És fogadjunk, hogy napjában legalább ötször szeretné földhöz vágni a mobilját, mert már nem bírja elviselni, hogy állandóan csörög. És így tovább, az egész élete be van szorítva, vagy tévednék?
– Hát, van némi igazság abban, amit mond.
– Na látja, én pedig nem szeretnék így élni, nekem ennél sokka fontosabb a szabadságom. Egyébként ismeri Byung-Chul Han: A kiégés társadalma című könyvét?
– Őőő… már hallottam róla.
– A koreai filozófus arról beszél, hogy a kapitalizmusnak a mostani, legújabb szakaszában a munkavállalókra nehezedő kényszer már nem a kíméletlen tulajdonosoktól és menedzserrétegtől érkezik, hanem az engedelmes és lelkiismeretes munkavállalók magukat zsákmányolják ki. És tudja, hogyan?
– Fogalmam sincs.
– Hát úgy, hogy szabadnak gondolják magukat, miközben az életük egyetlen értelmének azt látják, hogy hasznot hajtsanak. Úgy érzik, ha nem töltik hasznosan az idejüket, akkor valami nagyon fontosat vesztegetnek el. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, a lehetőségek korlátlanok, minden csak azon múlik, hogy ki mennyire akarja a sikert – ez jár a fejükben, miközben halálra dolgozzák magukat. Az ókori rabszolgák szabadabbak voltak, mint most maguk, szorgos hangyák.
– Hm, lehet, hogy igaza van… de most már mennem kell.
– Várjon, nem tudna adni egy kis aprót? Ma még semmit nem ettem és egy szemétláda ellopta a hálózsákomat, azt is kéne szereznem valahonnan.
– Egy ötszázas jó lesz?
– Remek, köszi főnök!
– Szívesen, viszlát.
– Viszlát.
Krúdy Tamás
