A ’70-es években még kisgyerek voltam, és én is azt hittem, hogy Magyarország az egész világ és mindenki magyarul beszél. Aztán ez megváltozott, és az évtized végére már tisztában voltam vele, hogy létezik a vasfüggöny, amelynek az egyik oldalán vagyunk mi, a másik oldalán pedig ők, a boldog és szabad világ. Az évtized során nagybátyáméknak sikerült kijutniuk Londonba, ahol rokonok éltek. Ámulva hallgattam a történeteiket a mosolygós, szolgálatkész és fegyvertelen Bobbykról, mert a szüleimtől én azt tanultam, hogy félnünk kell a rendőröktől, ugyanis nem értünk vannak, hanem ellenünk. A Tower Bridge, a Buckingham Palace, a Trafalgar Square mind-mind varázslatos helyek voltak nekem, és szomorúsággal töltött el, hogy talán soha nem lesz lehetőségem ezeket élőben látni. Nagybátyámék hoztak Cadbury csokit és rózsaszín farmert, trapézszárút, a felhőtlen „flower power” hippikorszak szimbólumát, amit addig hordtam – egy idő után már sortként –, amíg le nem foszlott rólam. Ám a szabadság, prosperitás és megelégedett polgári boldogság netovábbját megmagyarázhatatlan módon számomra egy Peter Stuyvesant cigarettareklám jelentette. (A mai napig nem tudom, hogyan kell helyesen ejteni.) Az emlékeimben úgy él, hogy színes volt, vidám emberek szerepeltek rajta és egy repülőgép is, ami elérhetetlen távoli világok üzenetét hordozta. Szóval számomra a ’70-es években a Nyugat maga volt a Paradicsom.
Ma egy ország, egy társadalom jólétét a GDP-vel, a bruttó hazai össztermék-mutatóval szokták mérni (esetleg a GNP-vel, ami a bruttó nemzeti összterméket jelenti). Az elmúlt öt évtized során az egész világ GDP-je folyamatosan növekedett, a Nyugaté pedig különösen. Kormányok, közgazdászok és az üzleti élet szereplői kizárólag ezzel a mérőszámmal mérik a társadalmak jólétét, azért küzdenek, hogy egyre nagyobb legyen a bruttó hazai/nemzeti össztermék. Pedig könnyen lehet, hogy az emberi jólét mérésére ez egy teljesen alkalmatlan eszköz. A szolgáltatások és a termelés folyamatos bővülésének ugyanis ára van, amivel a GDP-ben nem számolnak. Ennek az egyoldalúságnak a megszüntetésére tett javaslatot Herman Daily amerikai ökonómus, akinek a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben végzett munkája nyomán közgazdászok egy csoportja kidolgozta a Genuine Progress Indicatort, a GPI-t, magyarul a valódi fejlődés mutatót. Ebben a fejlődés és az általános jólét meghatározásába olyan tényezőket is belevesznek, mint a jövedelemkülönbségek alakulása, az üvegházhatású gázok kibocsátása, a víz-, levegő- és hangszennyezettség mértéke, a bűnözési ráta, az autóbalesetek száma, a család egysége, a családtagokkal/barátokkal együtt töltött idő mennyisége, az elmagányosodás mértéke és még vagy kéttucat olyan tényezőt, amely valóban fontos szerepet játszik egy ember jóllétében. Nagyon sok országban remek adatok állnak rendelkezésre ennek mérésére, akár több évtizedre visszamenőleg is. Ezekből az elemzésekből pedig az derül ki, hogy míg a Nyugati világban a GDP egyre gyorsuló ütemben növekedett és növekszik ma is, addig a GPI úgy négy évtizeddel ezelőtt, a ’70-es évek közepén volt a csúcson, azóta folyamatosan csökken, ma már az 1960-as évek elejének szintje alá esett.
Pont akkor volt a Nyugat emberi léptékkel mérve a legélhetőbb, amikor a szerencsés nagybátyámék kijutottak oda. És, sajnos, nekem is igazam lett, mert hiába omlott le azóta a vasfüggöny, azt a rendkívül vonzó világot már nem volt lehetőségem megismerni.
Ui: Peter Stuyvesant egyébként New Amsterdam kormányzója volt egészen 1664-ig, amikor a hollandok letették a fegyvert az angolok előtt, akik átkeresztelték a települést New Yorkra.
Neo
Hands off my tags! Michael Gaida képe a Pixabay -en.
