Paradox módon a saját életemet, a legszemélyesebbnek tekinthető „tulajdonomat”, nem magamnak köszönhetem. Az ember nem akarhatja a saját létrejöttét, azt valaki másnak kell akarnia, csak egy másik akaratából jöhetek létre én. Létezésem előtt nem gondolhatom el önmagamat. Valaki másnak kell elgondolnia engem. És ezért a legkevesebb amit tehetek, hogy hálás vagyok mindazoknak, akik elgondoltak engem. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy igent mondtak rám, a nagyszüleimnek, hogy igen mondtak a szüleimre és így tovább. A Halottak napja ezért számomra a Hálaadás napja. Hogy nem voltak mindig tökéletesek, akik körülöttem éltek? Valóban nem. Hogy néha megsebeztek, rossz példát mutattak, megszomorítottak? Bizony így volt. Hogy szerethettek volna jobban? Talán szerethettek volna…
Valamit azonban biztosan jól csináltak, hiszen élek, és erről írhatok. Élni jobb, mint nem élni. Lenni jobb, mint soha létre nem jönni. Hálás köszönöm ezt a lehetőséget mindazoknak, akik valamilyen módon részt vettek abban, hogy én megvalósulhassak. A többi most már rajtam múlik…
Cseszter Antal
Fotó: Photosightfaces / Foter.com / CC BY-NC-SA
