Először – ahogy a táncban, a férfi vezet, a nő követ – nekem is a vezetést kellett megtanulnom. Azonban ez a szó becsapott engem. Nagyon sokáig vezetni akartam a nőt, megmondani neki, mit tegyen. Azzal voltam elfoglalva, mit szeretnék véghezvinni vele, és hogy milyen eszközökkel tudom azt megtenni.
A tangóban az első lépés séta, tehát a nő még mindig ott áll előttem, én pedig azon igyekszem, hogy eggyel hátrébb léptessem. Számtalan módon próbáltam mozdulatra késztetni: használtam a kezem, a felsőtestem, megkíséreltem gondolatátvitellel is, szuggeráltam, bízván, hogy majd a zenére menni fog. Mindeközben a fókusz még mindig a nőn volt. Volt néhány módszerem, amely többé-kevésbé működött, de valahogy egyik sem volt az igazi. Ekkor a mesterem új felismeréssel gazdagított engem: a vezetés nem a nőnek való dirigálásról szól. A vezetést te magad képviseled! Te jársz az utadon, és ha a Nő akar, követ téged. Ez teljesen új megvilágításba helyezett mindent.
Visszatértem a startvonalhoz, újrakezdtem az egészet elölről. Megváltam a kényszerből kitalált módszereimtől, hogy újakkal helyettesítsem. Tudatosan el kellett fogadnom: dirigálás helyett cselekednem kell! Egy új rendszert építettem fel magamban, melyben a tetteim lettek a meghatározóak. Az, aki csatlakozik hozzám, a Nő mint tetteim tükre mutatja meg nekem hogyan is cselekszem. Miután ezt megértettem, gyakoroltam. Küzdöttem a saját tudatommal, láttam a nőre kivetült belső vívódásaimat.
Az idő előrehaladtával megértettem, hogyan kell vezetnem magam, és mit tudok előidézni. Egy kis istennek éreztem magam, hiszen minden tőlem indult, én voltam a megteremtője. Nyomban felbukkant az arrogancia, a beképzeltség… Ekkor megint leültetett a mesterem. Megdicsért, amiért megértettem a feladatomat, és hogy tudom képviselni magam, majd hozzátette: „Ha nem figyelsz oda a követődre, és tudtodon kívül megalázod őt, egyedül fogsz járni. Légy alázatos vele, de határozottan képviseld magad!” Ismét visszatértem a startvonalhoz. Két szót ismételgettem magamban: határozottság és alázatosság. És ekkor értettem meg, hogy a partneremet, a követőmet kötelességem figyelembe venni, segíteni az útján, és közben mindvégig határozott maradni. Önfeladás és megaláztatás nélkül.
Cikkajánló: „Ha a férfi tud táncolni, akkor a pár is tud táncolni”
A követőm helyébe képzeltem magam, onnan vizsgáltam a tetteimet. Rugalmasságra volt szükségem és a partnerem iránti odafigyelésre. Hogy őt, a tudását, a lehetőségeit, eszközeit, szándékait és vágyait mind-mind figyelembe vegyem és összhangba hozzam az enyéimmel, őt magammal. És itt vissza is térünk az élethez, a kapcsolatok keszekuszaságához, a játékhoz, amit életnek nevezünk, amit vágyak, tettek, érzelmek, szándékok vezérelnek, és amiben újra és újra felfedezem magam a startvonaltól.
Barabás Béla
Fotók: fsHH via Pixabay.com
