Sorozatunk első részében beszéltünk az embert a létében érintő ún. egzisztenciális szorongásról, amely szorongást oldandó az ember tartalmat keres az életének, amit ha rosszul választ meg, az függőséghez is vezethet. A belső szabadsághoz és az autentikus élethez az önmegismerés rögös útján keresztül vezet az út, amin ha mégis végig megyünk, a szorongásból és tagadásból átléphetünk a félelemmentes életbe…
„Hogyan változnának meg a kapcsolataid, ha tudnád, hogy te is és szeretteid is örökké élnétek?” Ezt a kérdést tette fel Louis Hoffman amerikai pszichológus professzor a hallgatóinak a szokásos „Mit tennél, ha tudnád, hogy egy nap, egy hét vagy egy év múlva meg kellene halnod?” kérdés helyett. Az egyetemisták túlnyomó többsége azt a választ adta, hogy egyszerűen biztosra vennék a szeretteik létezését és talán kevesebbet foglalkoznának velük. A következő jelentős csoport pedig azt mondta, hogy így végre elkezdhetnék valóban elmélyíteni a kapcsolataikat, mert nem kellene attól félniük, hogy egyszer elveszítik őket. A kaliforniai Saybrook egyetem tanszékvezetője szerint az első válasz a halál szépségét illusztrálja, azaz mivel tisztában vagyok vele, hogy végesek vagyunk, ezért többet foglalkozom a szeretteimmel. Az utóbbi pedig arra szintén rendkívül erőteljes attitűdre utal, amit Hoffman úgy hív: „félelem az élettől”.
Mióta öntudatára ébredt az emberiség, azóta próbálkozik megbirkózni a halál borzalmával. A történelem során különböző válaszok születtek rá, ma leginkább igyekszünk egyáltalán nem tudomást venni róla. Meghalni illetlen dolog, mert akadályt gördít az örökkön áradó jókedv és vidámság útjába. Egyedül a tudomány foglalkozik behatóbban a halál kérdésével. Az egyre növekvő népszerűségnek örvendő transzhumanista mozgalom a halált egy megoldásra váró problémának tekinti és magabiztosan állítja, hogy a tudomány belátható időn belül megoldást is fog találni rá. Biztosan sokan drukkolnak ennek. A negatív érzelmeket az emberek többsége ma egyszerűen csak túl akarja élni, meg akar velük küzdeni, meg akar tőlük szabadulni és ebben a modern gyógyszeripar és a ma divatos pszichológiai irányzatok a segítségükre is sietnek. Az egzisztencialista pszichológia, amiről ebben a cikksorozatban beszéltünk, éppen ennek az ellentétéről szól. Nem arról, hogy minden lehetséges, csak akarni kell, hanem arról, hogy az ember lehetőségei korlátozottak. Ez nem a legnépszerűbb üzenet manapság. Az egzisztencialista pszichológia nem is való mindenkinek, ezt a művelői is mondják. Viszont biztosan vannak olyanok, akiknek nagyon sokat adhat. Mert ha meg tudok békélni a saját határaimmal és halandóságommal, akkor megnyílik előttem egy teljesebb élet lehetősége. Az egzisztencialista pszichológia szerint minden érzelem – így a negatívak is – jó érzelem és lehetőség a fejlődésre, önmagunk minél teljesebb megismerésére és meghaladására. A szorongásra sem legyőzendő ellenségként kell tekintenünk, hanem meghívásként a fejlődésre. A halálra úgyszintén. A halál szép, mert éppen kapcsolataink és egymás mélyebb szeretetére és megértésre hív minket. Akik ezt elfogadják, azok nem fognak félni többé az élettől sem.
Neo
Miért félek, amikor semmi okom rá? – Az élet nagy kérdései (1. rész)
Szabadulás a függőségből – Az élet nagy kérdései (2. rész)
Belső szabadság – Az élet nagy kérdései (3. rész)
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Fotó: Kristopher Roller on Unsplash
