A bátorság nem azonos a vakmerőséggel. Aki azért megy bele könnyű szívvel valamilyen rémisztő szituációba, mert nincs félelemérzete, az nem bátor. Nem fél, mert talán fel sem fogja a helyzetet. Esetleg majd később, amikor megérti, hogy mi is történt valójában, akkor kezd el remegni a térde.
Bátor ember az, aki fél, ám a félelme ellenére megteszi, amit kell.
A már említett paradoxont remekül összefoglalja a magyar nyelv abban a kifejezésben, hogy „halált megvető bátorság”. Képzeljük el, hogy valamilyen halálosan veszélyes helyzetbe kerülünk. Cselekednünk kellene, mert ha nem tesszük, az végzetes lenne a számunkra. Szembe kell szállni a halállal. Nem meghunyászkodni, nem passzívnak maradni, hanem szembeszállni. A halállal szembeszállni halálosan veszélyes. Ehhez kell a „halált megvető bátorság”, mert ha nem tudnánk úrrá lenni a halálfélelmünkön, akkor passzívak maradnánk és elérne a biztos vég. A halálfélelmen úrrá lenni pedig azzal lehet, ha az ember egészséges megvetést érez a halál iránt. Aki mindenáron élni akar, az nem lesz hajlandó kockáztatni, és utol is éri a végzete. Aki viszont hajlandó akár az életét is kockára tenni azért, hogy életben maradjon, egyedül annak van esélye. Ha meg akarom tartani az életem, képesnek kell lennem lemondanom róla. Ez hát a halát megvető bátorság paradoxona. De ugyanez a paradoxon húzódik meg minden bátor tett mélyén. Ahhoz, hogy valamit tényleg megnyerjek magamnak, képesnek kell lennem megkockáztatni, hogy akár teljesen el is veszíthetem. És közben a zsigerből kell bíznom abban, hogy a világban alapvetően rend van. Ez ugyanis minden bátorság gyökere.
Neo
Fotó: Dakiny via Foter.com / CC BY-NC-ND
