Egy terv, ami nincs és mégis van. A túlnépesedés mítosza – 3. rész
Sorozatunk előző részének a végén feltettük az egyáltalán nem költői kérdést, hogy noha az 1970-es évek végétől a népességkutatók már pontosan tudták, a népességrobbanás, amitől egy-két évtizeddel korábban rettegett a művelt világ, soha nem fog bekövetkezni, sőt, a nyugati országokban rövid időn belül demográfiai jégkorszak köszönt be, a hivatalos kommunikáció szintjén viszont mind a mai napig folyik a túlnépesedéssel történő riogatás. Vajon miért? Kinek lehet ez az érdeke?
Hogyan találjon párt az erős és független nő?
Egy érzelmileg érett férfira hosszú távon riasztóan hat, ha egy nő egyedül próbálja megváltani a világot. Nem kér, nem szól, ha segítségre van szüksége, nem tesz utalásokat, nem mutatja gyenge oldalát. Pedig minden nőnek van gyenge, gyámolításra, gondoskodásra szoruló női oldala. Minden nőnek szüksége van becéző, szép szavakra, bújásra, bátorító ölelésre, lelki támogatásra, és arra, hogy nőként bánjanak vele, kinyissák neki az ajtót, felsegítsék a kabátját, virágot kapjon, akkor is ha szépen, önállóan vezeti egyszemélyes életét. Miközben a nő kifelé sziklaszilárdnak, sérthetetlennek mutatja magát, árnyékszemélyiségében ott él a férfigondoskodásra sóváran vágyó, törékeny, gyenge nő.
